Globális klímapolitika - érdekek és kompromisszumok

2017. november 5. 14:21

Globális klímapolitika - érdekek és kompromisszumok

Több évtizede tart az az együttműködés, melynek célja, hogy mérsékeljék a környezetet érő hatások káros következményeit. Egyelőre csak remélni lehet, hogy a 2015-ben elfogadott új nemzetközi klímapolitikai megállapodás 2020 után végrehajtható lesz, és ezáltal hatékonyabbá válik ez a kooperáció.

Két esztendő telt el a Párizsi Megállapodás elfogadása óta, de nehézkesen alakul a végrehajtásához elengedhetetlen részletszabályok kidolgozása. Ennél is nagyobb gond, hogy az országok eddigi vállalásai összességében elégtelenek e környezeti folyamat megfékezéséhez. Mindennek hátterében az áll, hogy e globális problémát illetően rendkívül eltérő az országok felelőssége és veszélyeztetettsége is, de egyúttal nagyon különbözőek a teendőkkel kapcsolatos érdekeik is. Mindezt tetézi, hogy a nemzetközi közösségnek egyidejűleg számos gonddal kell szembenéznie, amelyeket általában rangsorolva és többé-kevésbé párhuzamosan igyekeznek kezelni. Márpedig az élelmezésbiztonság, a vízgazdálkodás, az életkörülményekben mutatkozó óriási különbségek vagy éppenséggel a menekültválság globális szintű vetületei nemcsak egymással, hanem környezeti tényezőkkel is összefüggenek, ahogy azt konkrét esetek is jelzik. Több elemzés szerint is az észak-afrikai és a közel-keleti térség egyes országaiban évtizedünk elejétől kezdődően kirobbant polgárháborús helyzetek kiváltó okai között olyan – már az éghajlatváltozásnak is tulajdonított – szélsőséges aszályok voltak, amelyek jelentős élelmiszerhiányhoz vezettek.

Változó környezet és klíma


A környezet állapotának a földtörténeti korszakokban végbement átalakulásaihoz képest ezúttal rendkívül gyors kibontakozású változásoknak vagyunk a tanúi. Az ezeket jórészt kiváltó, a múlt század közepétől megerősödő társadalmi-gazdasági okok nyilvánvalóak: globális népességrobbanás, termelés- és fogyasztás-növekedés, ami együtt jár a természeti erőforrás fel- és elhasználás, valamint a környezetterhelés fokozódásával. Így az élővilág esetében a biológusok a minden eddiginél intenzívebb jelenkori kihalási trendet – a biológiai sokféleség rohamos csökkenését – emberi beavatkozásoknak tulajdonítják. Gondoljunk csak a kiterjedt földhasználat-változásra, az erdővel borított területek csökkenésére és más olyan környezeti folyamatokra, amelyek az éghajlattal is összefüggenek. Az emberi tevékenységek nyomán a légkörbe is rengeteg szennyezőanyag kerül, amelyek egy része a „savas esőkért” volt felelőssé tehető, míg más anyagok az ózonréteg elvékonyodásáért. E levegőkörnyezeti problémák felismerését követően sikerült az orvoslásukat biztosító nemzetközi együttműködést kialakítani. Emiatt a korábbinál is sokkal nagyobb figyelem kíséri jelenleg az üvegházhatású gázok kibocsátását, ezek növekvő légköri koncentrációját – a szén-dioxid esetében a korábbinál 40 százalékkal, a metánnál már 150 százalékkal magasabb értékeket –, ami gyorsuló ütemű éghajlatváltozást okozhat.


Sokan a gyakoribb és nagyobb mértékű szélsőséges jelenségekre figyelmeztetnek az éghajlatváltozás kapcsán ekképpen ösztökélve a döntéshozókat a megfelelő intézkedésekre. Az ilyen globális értékek – például a 2015. évi rekordszintű felszíni átlaghőmérséklet és az azt is meghaladó 2016. évi hőmérséklet – mellett sokasodnak a hivatkozások a különböző területeken észlelt rendkívüli időjárási eseményekre. Emellett számos tudományos értékelésben tekintik jelzésértékűnek az olyan kevésbé sokkoló változásokat, mint a globális átlaghőmérsékletben, a tengerek szintjében vagy a tengervíz savasságát jelző pH-értékben mutatkozó tendenciaszerű emelkedés.
Eltérő felelősségek és hatások

Az üvegházhatású gázok légköri mennyiségének növekedéséhez eltérő mértékben járultak hozzá a különböző országok. A hosszú légköri tartózkodási idejű gázok esetében jóval nagyobb a történelmi felelőssége azoknak, ahol előbb kezdődött meg az iparosodás kibontakozása, a fosszilis tüzelőanyag-felhasználás, a motorizáció és az iparszerű mezőgazdaság felfutása. A klímapolitikai tárgyalásoknak ez volt és maradt a legkritikusabb eleme, ami a fejlett és a fejlődő országok közötti „megkülönböztetett felelősség” elismertetésével azt vonta maga után, hogy mindenekelőtt a fejletteknek kell jelentősen csökkenteniük a kibocsátásaikat.
A jövőre vonatkozó becslések szerint a globális változások nemcsak nagyon eltérően érintenék az egyes térségeket, hanem azok sokkal inkább sújtanák a sérülékenyebb, a káros hatások korlátozásához kevesebb lehetőséggel, eszközzel rendelkező társadalmakat. Emiatt a kibocsátás-szabályozási teendők mellett az alkalmazkodási képességek megerősítése is a nemzetközi együttműködés fontos témája lett.

Megállapodások, kompromisszumok


Az 1992. évi ENSZ-egyezményt öt évvel később a Kiotói Jegyzőkönyv követte, majd annak 2012. évi módosítása. E klímapolitikai megállapodások konkrét kibocsátás-csökkentési célokat tartalmaztak a fejlett országok számára 2000. évi, majd 2012-es és 2020-as céldátumokkal. Ezekhez képest a Párizsi Megállapodás alapján minden országtól elvárt, hogy 2020-at követően kibocsátás-szabályozási és alkalmazkodási vállalásokkal járuljon hozzá e globális probléma megoldásához, de ennek mértékét és módját minden ország maga határozhatja meg. Az átfogó célkitűzés az, hogy a globális szinten összesített kibocsátások növekedése mielőbb abbamaradjon, majd csökkenjen úgy, hogy az átlagos hőmérsékletnövekedés +2 Celsius-fok, vagy akár +1,5 Celsius-fok alatt maradjon.
Ennek elősegítésére a megállapodás sok eszközt határoz meg: a nemzeti vállalásokat és teljesítéseket bemutató jelentések, az azokat nyilvántartó rendszer, a kibocsátási jogok nemzetközi kereskedelme, a fejlődő országokat feladataik ellátásában segítő támogatások stb. Mindezen eljárások és eszközök részleteiről, szabályairól azóta is folynak a tárgyalások, hiszen azok véglegesítése nélkül e megállapodás nem lesz végrehajtható. Az egyezkedések eddig tapasztalt üteme alapján egyelőre csak remélhető, hogy a szabályrendszer 2020-ra összeáll.

Elefánt a „klímaboltban”
A Kiotói Jegyzőkönyv és a Párizsi Megállapodás kapcsán az USA szerepe hasonlóan alakult. Az előbbi elfogadása ellen már véglegesítése előtt hevesen tiltakozott az elefántot jelképként használó Republikánus Párt. 1997-ben Al Gore demokrata párti alelnök személyesen segítette elő a kiotói tárgyalások sikerét, viszont miután alulmaradt a 2000. évi választáson George Bush-sal szemben, az új elnök döntésével az USA kivonult e megállapodásból. Az „elefánt a porcelánboltban” hasonlat jól jellemezte az eljárást, hiszen az elnök a közvetlen tanácsadóit is meglepte a bejelentés időzítésével és módjával.
A Párizsi Megállapodáshoz az USA csatlakozását bejelentő dokumentumot 2016 őszén írta alá Barack Obama elnök. Az ezt követően elnöknek megválasztott Donald Trump viszont a kilépés mellett foglalt állást. Mindkét esetben a republikánusok fő érve az volt, hogy az érintett nemzetközi jogi eszköz hátrányos az USA nemzetgazdasága számára, és túl sok engedményt biztosít a fejlődő országoknak. Válaszul az Európai Unió, Kína és más országok vezetői is határozottan kiálltak a Párizsi Megállapodás mellett.

Faragó Tibor:  2017: Globális klímapolitika ..
Fenntartható Fejlődés Plusz (HVG Kiadvány) 14-16. o. ISSN 2063-1669




Kapcsolódó anyagok Nemzetközi támogatások a közös fenntarthatósági célokért

Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés